Ez a történet pedig kb 2 hónapja esett meg egy Budapesttol északra fekvo kis városban, ami igen közel áll a szívemhez, mert itt éltem 16 évet, (most már lassan 1 éve pösti gyerek vagyok) itt vannak a legjobb haverjaim, akikkel a mai napig gyakran elmegyünk egy kis mókára, kicsit iszogatni, meg ilyesmik. A város nevét inkább nem mondom, még lecsap rám a törvény szigora. :)) Naszóval egy Péntek este leruccantam röpke óra alatt a városkába, vonatozva villamozova, miegymás. Vittem magammal a korim, mert meg vot beszélve, hogy a gyorsabb haladás érdekében igénybe veszünk valamilyen eszözt. Itt találkoztam a megbeszélt helyen két haverral, akiknek elso kérdése azt hiszem nyilvánvaló:
- Van cucc?
- Simán - mondom vigyorgva.
Na, ki korira, ki bringára fel, és irány a part. Vagyis a Dunapart, ahol már megesett pár korábbi züllés is, elmentünk megint kicsit "nosztalgiázni". :)
Leérünk a partra, ahol már homok van, szóval kori táskába el, bringákat tolni ezentúl. Egyre mélyebbre hatolunk a Dunaparti dzsumbujba, míg végre találunk egy elég szélvédett, és embereknek nem túl feltuno kis helyet, ahol rögtön elokaptam a mókát, pipatömés, oszt pöffentés. Volt egy kis szépséghibája a dolognak, mégpedig, hogy a két srác eloször nyomta pipából (elott mindig spanglibol nyomták), így elofordultak málorök. Megy körbe a pipa, egy egy jobb slukk után pedig feltartott ujjal, félig vigyorgó, eltorzult arccal mutajuk a másiknak, hogy ez jó volt. Közben meg elfojtott röhögések, néha egy-egy vissza nem bírt tartott röhögés a haverok részérol kifújja a maradék anyagot (ami hálistennek a vége fel már nem sok volt, ami kárba ment). Na, mondom 15 perc pihi, utána folytajuk. Ez a 15 perc elég volt ahhoz, hogy érezzük a hatást. Elkezdték a haverok kérni az anyagot, merthogy nekik kell még. Én meg nem adtam, mert azért levágtam a fejükön, hogy azért van bennük nyomás. Na, erre heveny birkózás a zsebemben lapuló anyag megszerzésért, kb. kétszeres lassításban. Eroteljesen vihogva konstatáljuk, hogy mégse kell anyag, de azért haladjunk tovább, nehogy ránkesteledjen. Jólvan. Haladunk a homokban, közben pedig úgy érzem, mintha valami zene dübörögne a a fejemben, a lábam pedig arra a ritmusra halad a homokban. A haver röhögve mondja, hogy úgy megyek, mint egy ötéves. Erre feleszmélek, hogy valóban úgy megyek, sot, mintha a jobb kezem a fejemhez ragadt volna... uhh, mondom ez húzós lesz. Tovább baktatunk, mire én röhögve megjegyzem, hogy hehe Greg, neked csirkefejed van. Ezen csak én röhögök, a többiek vagy nem találták viccesnek, vagy nem fogták fel... :)
Ledobjuk magunkat a homokba egy nyílt partszakaszon, mert úgy gondoltunk együttesen, hogy bizony ez a gyaloglás izmosan lefárasztott. 20 percig csak ülünk, illetve fekszünk...
Közben hallom néha, hogy csendben hörögve megjegyzi a Peti, hogy o zuhan, mint a szél. Énis atomjaimra hullva nézem a lassan lenyugodni készülo napot, közben faszákat flesselgetek, hogy én éppen Tetrisezek. 10 perc "tetris" után mondom a Gergonek...
- Te Greg, tudod mi a legfontosabb? A sárga szín, és a téglalap alak.
Greg csak néz rám, majd röhögve mondja, hogy pihenjek. Oké.
5 perc után feltápászkodunk, de elég nehezen megy... nem gond, elbattyogunk valamerre, amikor rájövünk, hogy az az igazság, hogy fullra nem tudjuk hol vagyunk... Na, para ezerrel, én meg csak mosolygok. Nem viccelek, ha azt mondom, hogy kb. háromnegyed órát kerengtünk mindenféle mellékútón, mire megtaláltuk a helyes irányt. Közben meg fosattott a Pet, hogy jönnek a zsaruk. Erre én meg elkezdek nyílegyenesen szaladni egy bokor felé, és valószínuleg bele is rontottam volna vidáman, ha a Pet meg nem állít röhögve, mondván, hogy csak gecizett... Ez is megvolt. Baktatunk az kivezeto úton, amirol már látszik a lakótelep. De ez egy mezoszeruség volt, amin a menetelés faszán úgy érzodött, mintha valami katonai alakulatként masíroznánk a göröngyös talajon... beérünk a városba, de addigra már rájöttünk, hogy bizony mi farkaséhesek vagyunk. Nagyon húzza a vállamat a táska a korival, de valahogy nem izgat, mondom nincs az az isten, hogy én most ezekez fölvegyem, mert olyat takarok, mint az ólajtó... bájosan mosolyogva dzsalunk az utcákon, mire elérünk egy vegyesbolthoz. RÁmbízzák a bringákat, de én errol persze mit sem tudok, csak állok mint egy fasz a bolt elott, kétoldalt a bringák eldolve. Na, nagy lassan kijönnek fél kiló kajával, akkor megyek én. Leszedek két csokit, közben teljesen para vagyok, hogy vajon elég lesz-e a kétszáz forint, ami nálam van. Sorbanállás közben érdeklodve, perceken át vizslatom a bal kezemben lévo csokikat, a jobban meg a pénzt, és azon filózok, hogy vajon tényleg elég lesz-e. Elég lett.
Na, innen már tisztulás, lassan sötétedik, haverokkal elválunk, én bumlizok haza Budára.
A 6-os villamoson már nem volt hatása, de végigröhögtem az egész hazautat, ahogy visszagondoltam a délután eseményeire. Azért jó ez a kis zöldike, bárki bármit mond. És imádkozzunk a Nagy Zöldhöz, hogy a jövo hétvégém is faszán sikerüljön, és lehessen mit mesélni, és traktálni valami újjal benneteket. :))
Ámen
Habib
